salsa

Interjú a New Swing Sextet alapítójával, George Rodriguez-zel

Az interjút a Texasban élő DJ Gonzo készítette 2011 áprilisában, az általam készített szabados fordítást az ő engedélyével teszem közzé. Az eredeti cikket itt találod.

DJ Gonzo: Emberek, megtiszteltetésnek érzem, hogy elkészíthettem ezt az interjút a világ leglazább, legbarátságosabb ugyanakkor legszerényebb művészével, akivel valaha találkoztam. Szerencsémre itt találkozhattam vele és a zenekar többi tagjával, amikor Houstonba, a 2011-es Salsa Kongresszusra látogattak. Azt hiszem az emlékezetes előadásuk az eddigi legjobb salsa buli volt Texasban.

DJ Gonzo: Az emberek a mai napig emlegetik a New Swing Sextet-et itt Texasban. Nektek milyen volt?

George Rodriguez: Élveztük! Sok új barátot ismertünk meg. Jó lett volna maradni még egy napot.

DJ Gonzo: Bizonyára. Remélem, jöttök még!
Amikor jöttetek, emlékszem, hogy mesélted, hogy az együttes többször is feloszlott, mígnem DJ Henry Knowles újra összehozta a csapatot. A többi már történelem. Tudnál erről mesélni?

George Rodriguez: Igen, Henry előtt vagy 20 évig nem volt zenekar, és legalább 30 év telt el az utolsó felvételünk óta. Csak annyi történt, hogy elkezdtünk újra játszani. Nem komolyan, csak úgy hébe-hóba, egy-egy hétvégén, nyáron. Ez egészen addig így ment, amíg egyszer a bárpultos szólt, hogy valami német fickó volt itt, akit Henry Knowles-nek hívnak, keresett minket, de nem talált.
Egészen addig nem tudtuk, ki ő, míg végül találkoztunk. Azt mondta, hogy srácok, én az egész világon játszom DJ-ként, s mindenhol kérik a zenéteket. Ezt elég nehéz volt elhinnünk, hiszen az utolsó felvételünk már 30 éve készült. Azon töprengtünk, ki a fene kérheti pont a mi zenénket, s éppen Európában és Ázsiában? Nem tűnt logikusnak. (nevet)

DJ Gonzo: Mikor kezdtétek?

George Rodriguez: Réges-régen, 1965-ben, a nagy latin pezsgés idején, New Yorkban, ahonnan származunk. Azokban az időkben rengeteg nagynevű zenekar működött és miután ez volt a trend, mindenki benne akart lenni egyben.
Épp elvégeztem a középiskolát és én én is akartam alapítani egyet. Az iskolában klarinétet tanultam, de az akkoriban senkit sem érdekelt. Volt egy barátom, aki rajongott Cal Tjader, a virtuóz vibrafonos és úttörő latin jazz zenész munkáiért. Egy nap hozott egy pár lemezt. Volt egy kis xylofonja is, s miután én zenét tanultam, fogtam a xylofont és elkezdtem játszani rajta. Aztán megkérdeztem a barátaimat, akarnak-e csatlakozni az új latin együtteshez.

Azt mondták, hú, hogy van xylofonod? Benne vagyok. Eleinte inkább zajt csináltunk, mint zenét, mert fogalmunk sem volt még a zenéről. Egyik nap egy haver szólt, hogy Bronxban fellép egy nagy együttes, Eddie Palmieri.  Lövésem nem volt, ki az az Eddie Palmieri. Eddie Palmieri y La Perfecta volt az első zenekar, akit élőben hallottam játszani. Megfogtak.

DJ Gonzo: S milyen volt a zene akkoriban?

George Rodriguez: Óriási zenei élet volt New Yorkban. Minden háztömbben volt egy zenekar, klubok, satöbbi.

DJ Gonzo: Mikor vette fel az NSS az első albumot?

George Rodriguez: 1965-ben indultunk, mondtam, szarok voltunk, de 1967-ben már megcsináltuk az első felvételt. Miután megvolt a felvétel, csatlakoztunk a "Cuchifrito Circuit"-hez, ami arról szólt, hogy körbe-körbe váltogattuk a klubokat, ahol játszottunk. Egy csomó jó együttessel játszottunk együtt akkor, Eddie Palmierivel, a Joe Cuba Banddel, Chevo Felicianoval, Jimmy Sabaterrel, Roberto Roena and Apollo Sounddal, Rocardo Ray & Bobby Cruzzal, az Orquesta Broadway-jel, Pete Rodriguezzel, Ray Barrettoval, Johnny Pachecoval, Johnny Colonnal, Willie Colonnal és Hector Lavoeval.
Willie Colon és Hector Lavoe fiatalabb volt nálunk. Mi 18, 19 és 20 évesek voltunk, Willie zenekarában pedig 16, 17 és 18 évesek játszottak. Szóval velük nyomtuk minden héten, akkoriban jártunk iskolába s nem gondoltuk, hogy egyszer halhatatlan nevek leszünk.

Egy húsvét vasárnap, asszem 1966-ban, volt egy koncertjük New Yorkban a Teatro Boricua-ban. Joe Cuba, Tito Puente, Eddie Palmieri, Cal Tjader és Mongo Santamaria játszottak. Egy 3-400 férőhelyes kis színházban. Képzeld el azt a kis helyet és ezeket a nagy neveket, hihetetlen volt. Mostanság jó, ha két banda fellép ugyanazon az estén, s akkor az már valami nagynak számít. Ezek a világhírű zenészek pedig ott voltak néhány sarokra onnan, ahol lakom... Már akkor is azt gondoltam, hogy na ilyen nem lesz még egyszer.

DJ Gonzo: Mikor csináltatok még felvételeket? Mennyire különbözik a mostani helyzet az akkoritól?

George Rodriguez: 1967-ben vettük fel az első albumot és utána 1968-ban, 69-ben és 70-ben is. A Cotique kiadóval szerződtünk ezekre a lemezekre, s utaztunk is egy kicsit. Nem úgy, mint most, de elmentünk Puerto Rico-ba, a Fülöp-szigetekre, Massachusettsbe és persze itt, a keleti parton. Nem mentünk messzebbre, mert nem volt annyi felkérés, mint manapság. Még most is hihetetlen, hogy az emberek igénylik azt a zenét, amin mi nőttünk fel. Ezért utaztunk el Oroszországba, Izraelbe, Sanghaiba, Szingapúrba, Svájcba, Lengyelországba, Hollandiába, Spanyolországba, Görögországba, Törökországba, Kanadába, Olaszországba, Svédországba és Angliába.

DJ Gonzo: Mesélj az utolsó albumotokról, hogy ment?

George Rodriguez: Henry Knowles meglátogatott minket és azt mondta, srácok, mindenhol a ti zenéiteket kérik. Nem igazán tudtam elhinni, de nem csak én, a többi zenész sem. Az első dolog, amit említett az az volt, hogy szerinte tudna fellépéseket szerezni. Az egyik eseményszervező utána azt kérdezte: Nos, ha ők ennyire jók, akkor hogyhogy nem készítettek egy lemezt sem az utóbbi 35 évben?

Szóval ezt a meccset le kellett játszani és átnéztük a 35 évvel ezelőtt készült dalokat. Még Grammy jelölést is kaptunk. Emlékszem, hogy az egyik hangmérnökkel beszélgettünk, amikor a felvételeket készítettük. Azt kérdezte, hogy hallom, egyfajta comeback-re készültök, mégis, mennyi ideje készítettétek az utolsó albumot? 10 éve? - kérdezte. Mondtuk nem. 15? Mondtuk nem. 20? - kérdezte. Amikor nemmel válaszoltunk azt mondta, hogy az nem lehet. Nem lehet, hogy több mint 20 éve készült az utolsó felvétel.  Mi pedig mondtuk, hogy de!
Amikor elmondtam neki, hogy igazából 36 év telt el az utolsó felvétel óta, majdnem leesett a székről. Azt mondta, hogy még sohasem hallott olyan zenekarról, amelyik 36 év után képes újra visszajönni.

DJ Gonzo: Sokak egyik kedvence a My Facourite Things című dalotok. Tudsz erről mesélni egy kicsit?

George Rodriguez: My Favourite Things. Ó, yeah. Amikor azt az albumot, a Swinging Along-ot készítettük, két instrumentális számot is felvettünk, mert minden albumunkon volt egy-két instrumentális szám.

Érdekes, de ezt a számot elég ritkán játszottuk. És ez volt az egyik ok, amiért azt gondoltam, ez a DJ Henry Knowles őrült, hiszen azt mondta, hogy az emberek ezt a számot kérik. Azt kérdezte akkor: Srácok, ti játszottátok a My Favourite Things-et? Azt mondtuk, igen, mi, de akkor csak úgy rátettük az albumra, hogy legyen rajta egy instrumentális szám is, mert semmi különöset nem láttunk benne. Miután felvettük, talán 2-3 alkalommal játszottuk, de soha többet, egészen addig, amíg Henry azt nem mondta, hogy játsszuk újra. Furcsa volt.

A másik dolog, tudod, hogy a csapat már nem ugyanazokból az emberekből áll össze. Az emberek elfelejtik, hogy az eredeti zenekar csak 4 évig működött, mert két srác, Eddie Muniz, timbales és Angel Rivera, conga elment katonának, hiszen akkoriban zajlott a vietnámi háború. Utána az énekes, Pete Ortiz anyukája betegedett meg, s ezért visszautaztak Puerto Ricoba, s azóta se jöttek vissza.
Szóval, nagy hirtelen egyszer csak ott álltunk egy fél együttessel. Feltöltöttük a helyeket új srácokkal és nagyjából ez az a felállás, ami 37, 38 éve megvan. Angel Justiniano, konga, Harry Justiniano, basszus és Hector Ortiz, timbales már 1971-72 óta velünk vannak. Ők még csak nem is tudták, hogy egyszer játszottuk a My Favourite Things-et, mert az eredeti felvételkor még nem voltak ott. Amikor Henry Knowles azt a számot emlegette, eléggé összezavarodtunk.
El kell még meséljem, hogy mindannyiunknak van polgári foglalkozása a zenélésen túl. Egyikünk iskolai tanár, másik épületellenőr, valaki technikus, másik mérnök, ács és én pedig grafikus vagyok.

DJ Gonzo: Nagyszerű! A szomszédom, Erick mesélte, hogy a Houston Salsa Congressen amikor a My Favourite Things-et kezdték játszani, ott téblábolt, s nem tudta eldönteni, hogy táncoljon, vagy inkább csak hallgassa. Aztán végül a fél számra táncolt, a másik felében pedig figyelte a zenekart.

George Rodriguez: (nevet)

DJ Gonzo: Ki írta a számot?

George Rodriguez: Eredetileg az akkori zongoristánk, Aurelio "Yeyo" Salgado ötlete volt, és az enyém. Játszottunk az ötlettel, s egyszer csak ott volt a szám. Aurelio írta meg a zongora részt és én tettem rá a dallamot. A másik, amit sokan nem fognak megérteni, de a szám 3/4-ben van, szóval inkább keringő ritmusú, de a clave-re nem passzol egyáltalán. Szóval úgy hoztuk össze, hogy az eredeti ritmust csak úgy figyelmen kívül hagytuk. Csomó zenész azt mondaná, hogy na az egy király ötlet volt, ki találta ki? És hogyan matekoztátok ki a ritmust? (nevet)
Nem matekoztunk. Nem vagyunk olyan okosak... Asszem szerencsénk volt.

DJ Gonzo: Szerintem ezt csak a szerénység mondatja veled... Asszem inkább egy a tehetségnek köszönhetjük. De visszatérve a 60-as, 70-es évekhez említetted a példaképed, aki a vibrafon használatára ösztönzött, Cal Tjadert.

George Rodriguez: Cal Tjader, yeah. Jó néhányszor eljött New Yorkba. Az egyik az a húsvét vasárnap volt, amit már említettem neked. Aztán még egyszer láttam a városban. Csak két koncertjén voltam, de imádom a számait és a stílusát. Azt, ahogyan a felvételeket elkészítette. Egyszerűen minden tökéletes rajtuk. Van egy csomó eszközünk, számítógépeink, de ezek valahogy kiszívják az életet a mostani felvételekből. Amikor Cal Tjader és a többi korai banda készítette a felvételeket, azok még nem voltak tökéletesek, volt rajtuk egy kis zaj, egy kis kosz. De annak ellenére, hogy nem voltak tökéletesek, lelkük volt. És pont ez az, amit az akkori felvételekben szeretek. Élnek és lélegeznek...nem sterilek.

DJ Gonzo: Pontosan.

George Rodriguez: Nyilván nem akarsz hibákat a felvételre, de szerintem akkor is jó, ha van rajtuk itt-ott egy kis kosz. Az...olyan emberivé teszi, valóságosabbá. Ezt érzem Cal felvételeinél is, bár ő maga hibátlanul játszott, finoman, s egy nagyon jó ember.
Mongo Santamariával Willie Boboval és más nagyszerű muzsikussal játszott együtt. Én együtt játszhattam a basszusgitárosával, a mexikói nagy Victor Venegas-szal, mielőtt elhunyt és nagyon élveztem. Szóval igen, Cal Tjader a zenei atyám volt.

DJ Gonzo: George, Volt a családodban zenei háttered, vagy úttörő voltál?

George Rodriguez: Olyan úttörőféle. Asszem, jó vagyok, tudod, de azért nem vagyok olyan jó zenész. Az iskolai zenekarban szereztem a tapasztalatomat. Hallomásból játszom.

DJ Gonzo: Ja, ezt is meg akartam kérdezni. A Houston Salsa Congressen láttam, hogy semelyikőtök sem használ kottát.

George Rodriguez: Igen. A zongoristának általában van kottája, akkor is, ha nincs rá szüksége. Egyszer-kétszer otthon is felejtette, jól megvoltunk nélkülük, de persze asszem könnyebb, ha megvannak. Ez olyan, mintha mindig ugyanazon a távon utazol 100 km-re, de néha ott van nálad a GPS az autóban. Mégha tudom is az utat, emlékeztet, hol kell letérni az autópályáról. Szóval asszem egyfajta térképnek használja a kottát, de mindenki megjegyzi a maga részét. S ebben, tudod, az a jó, ha már fejből tudjuk a zenét, akkor el tudjuk engedni magunkat a játék közben és csak élvezzük.

DJ Gonzo: Ja.

George Rodriguez: Szóval vannak zenészek, akik nagyszerűen játszanak kottából, de mi sokkal könnyebben megszabadulunk a gátlásainktól, ha nem kell azon aggódjunk, hogy milyen hangjegyek vannak itt vagy ott. Hogy őszinte legyek, inkább olyan afféle utcazenészek vagyunk.

DJ Gonzo: George, az albumaitokat '67, '68, '69 és '70-ben vettétek fel, minden évben egyet. Abban az időben, miután 1965-ben megalapítottad az együttest, melyik évben tapasztaltátok, hogy ó jee, valami jó dolgot csinálunk, ha egyszer Hector Lavoe & The Apollo Sound mellett játszhatunk?

George Rodriguez: Az akkoriban lehetett, amikor megjelent az első albumunk. Nem volt egy szuper album, de azért jó volt. Emlékszem, a stúdióban fantasztikusan hangzott, de amikor kijött, már nem volt olyan jó. Nem vontak be minket a keverésbe és a vágásba, s ez az, amit utána mindig komolyan vettünk, főként az utolsó albumnál néhány éve. De akkoriban még nem, és ezért nem voltunk elégedettek a kész zenével, nem olyannak hangzott, mint a stúdióban. Egyáltalán nem voltunk vele teljesen elégedettek, csak annyira, hogy azt mondhattuk, most már a nagy nevekkel játszhatunk együtt!

Amikor koncertezel, elkap egy érzés, hogy tudod, egy jó bandával játszol együtt, felmész, ad egy kis önbizalmat, és azt mondod, oké, miért ne? Mi nem ez vagy az a banda vagyunk, hanem azok, akik velük játszhatnak együtt! (nevet) Az első album, a The Explosive leginkább boogaloo volt, de mi inkább mambo zenekar voltunk, de abban az időben, egyértelműen a boogaloo volt a nyerő zene. A producerek azt akarták. Vegyetek fel annyi boogaloot, amennyit csak tudtok! - mondták. Ezért a legtöbb szám boogaloo rajta, mint a Monkey See, Monkey Do. A másik dolog, hogy volt egy nagyon jó énekesünk, de nem volt jó boogaloo-ban, puerto rico-i volt és akcentusa is volt. Tehát nem volt alkalmas az angol nyelvű számokhoz. Tehát az egyetlen, aki egy kicsikét is tudott énekelni, én voltam. Ezért én vittem a vokált az összes boogaloo számnál.

DJ Gonzo: Tényleg? Te voltál, aki a boogaloo számokat énekelte?

George Rodriguez: Igen. Asszem ezek a zenei történelem legrosszabb vokáljai, de mint mondtam, a producerek ezt kérték. A második albumon ez egy kicsit változott, aztán a harmadik és a negyedik albumon már jóval kevesebb boogaloo volt. Azok már közelebb vannak ahhoz, amit ma csinálunk, ami főleg mambo és cha-cha-cha.

DJ Gonzo: Játszottatok együtt Joe Cubával?

George Rodriguez: Persze. Viccelsz? Ó, milyen egy zenekar volt az. Főleg az elején, amikor még a leginkább benne voltak, egy fantasztikus zenekar voltak. Mostanság minden helyen, ahol játszunk, van teljes hangtechnika, hogy a zenekarok jól szóljanak. Amikor indultunk, még nem volt ilyen. Bementél egy klubba, és miután senkinek sem volt hordozható billentyűje, az ottani öregecske zongorán kellett játszani. Ha egyáltalán volt. Sőt, sokszor le voltak hangolódva, ami azért volt probléma, mert a vibrafont ugye nem lehet a zongorához hangolni. Joe Cuba zenekara volt az első, akiket láttam, hogy van saját hangosításuk. Ők voltak az egyik kedvenc zenekarom, főleg, mikor Cheo még velük énekelt. Cheo nagyszerű volt, volt benne egy csomó dolog az utca lelkéből.
Akkoriban bárhová is mentél, mindenhol volt egy jó banda. ha elmentél bulizni, garantáltan jól érezted magad, egyik zenekar a másik hátán. Tökéletes kor volt a latin zenéhez. Manapság csak egy maroknyi zenekar van, akik élőben játszanak.

DJ Gonzo: Látsz valami különbséget a táncban akkor és ma?

George Rodriguez: Valahogy minden rendezettebb ma, mint akkor volt, s ez a táncra is igaz. Az emberek órákra járnak, fellépnek satöbbi. Amikor én felnőttem, volt egy-két hely, mint a Palladium, ahol Tito Puente, Machito és Tito Rodriguez játszott. Amikor elkezdtünk klubokban játszani, azok teljesen tele voltak, tehát a táncosok megszokták, hogy csak nagyon kicsi helyük van. Most sokkal több hely van táncolni. A mostani táncosok sokkal több koreográfiával táncolnak, mint akkor, s ez jól néz ki. Ez egy művészeti forma már inkább, s az emberek komolyan is veszik. Akkoriban ez teljesen szórakozás volt csak.

DJ Gonzo: Köszi szépen az interjút, hálás vagyok, s biztos egy csomó embernek fog tetszeni. Ez az infó fontos nekem, s másoknak is, biztos vagyok benne. Kicsit közelebb hozta a latin zene akkori világát, amit nem csak, hogy szeretek, hanem bárcsak megélhettem volna magam is.

George Rodriguez: Szívesen, bármikor.